A VAK KUTATÓ Rám mosolygott egy gyönyörű leány, Termete sudár, akár a fenyőfaág. Fekete haja a szélben selymedzik, Kacagása harangokat kondít. Szeme szinét nem tudhatom, belenézve elhagy a tudatom. Lelke mint a szikrázó hó, jaj, betemet az újévi hó! Ujját görbítve hivogat a havasok csúcsa, vállamra nehezedik a hulló zúzmara. Szélnek, jégnek ellenállunk, közben hisszük, legyöztük a világot! A tudomány fehér foltja is nagyon csábít: a mikroszkóp retinámra új bolygókat vetít. E jeges utakra is kűzdve, hetykén mászunk, férfias sportjainkkal másokat kápráztatunk. A feltalálás játékának elismerés a jutalma, de mit sem ér az egész, ha nincsen haszna! Játék, reflektorfény, kűzdelem - hiába, ha megdermedt a lelkem. A világmegváltó tervek szalmalángba vesznek, míg meg nem szán egy földi Istennő, s az Isten, s tudományos-hasznosba vetett hitemet, le nem kerekítik kemény szeretettel. 2000. január 13-16.